I. Uram, micsoda bizodalmam lehet nekem e világon?
Vagy mi az én legnagyobb vigasztalásom az ég alatt?
Ugye hogy te, Uram, Istenem, akinek irgalmassága kimeríthetetlen?
Hol volt nekem jó nélküled?
Vagy a te közeledben mikor mehetett rosszul a sorom?
Inkább szegény akarok lenni teérted, mint gazdag tenélküled.
Inkább választom azt, hogy a világban bujdossam veled, mint hogy a mennyben lakjam nélküled.
Ahol te vagy, ott a mennyország, s ott a halál, meg a kárhozat, ahol te nem vagy.
Te élsz minden vágyamban, és azért lehetetlen, hogy folyton utánad ne kiáltsak, hozzád ne fohászkodjam.
Egy szóval senkiben sem bízhatom teljességgel, aki bajaimban alkalmasabb segítséget nyújthatna, csak egyedül tebenned, én Istenem.
Te vagy reményem, bizodalmam, te vigasztalóm, hozzám mindenben leghűségesebb.
Mindenki magával törődik, te csak az én üdvösségemre és előmenetelemre figyelsz, és mindent az én javamra fordítasz.
Még ha különböző kísértéseknek, megpróbáltatásoknak teszel is ki, mindezt hasznomra rendeled, hiszen te ezerféleképpen meg szoktad próbálni választottaidat.
S a megpróbáltatások idején nem kevesebb szeretetet és dicséretet érdemelsz, mint ha mennyei vigasztalásokkal halmoznál el.
Azért hát beléd vetem, Uram, Istenem, minden reményemet, nálad keresek menedéket, eléd tárom minden bajomat, szükségemet, mert mindent gyöngének és megbízhatatlannak találok, amit csak látok kívüled.
Mert nem használ a sok barát, nem segíthetnek az erős segítők, okos tanácsadók sem adhatnak értékes tanácsot, a tudósok könyvei vigasztalást, semmi drága holmi szabadulást nem szerezhet, sem eldugott és kies hely meg nem oltalmazhat, ha te magad nem leszel mellettem, ha nem segítesz, erősítesz, vigasztalsz, oktatsz és védelmezel.
Mert minden, ami alkalmatosnak látszik a béke és a boldogság biztosítására, semmivé lesz, ha te hiányzol, igazán semmi boldogságot nem ad.
Te vagy hát minden jónak beteljesedése, életünk égboltja, minden ékesszólás mélysége, szolgáid igen nagy vigasztalása, hogy mindenek fölött tebenned bizakodnak.
Rád néz az én szemem, benned reménykedem, én Istenem, irgalmasságnak Atyja.
II. Áldd meg és szenteld meg lelkemet mennyei áldásoddal, hogy a te szent hajlékod legyen, és örök dicsőségednek székhelye, s ne is legyen benne, fönséged templomában semmi, ami sértené méltóságos tekinteted.
Jóságod nagyvolta szerint és irgalmasságod sokasága szerint tekints rám, hallgasd meg szegény szolgádnak esdeklését, aki messzi száműzetésben él a halál árnyékának tájain.
Őrizd és tartsd meg a te kisded szolgád lelkét a romlandó élet annyi sok buktatója közt, kísérj kegyelmeddel, és vezess a békesség útján haza, az örök világosságba.
Amen.