A tanítvány szava:
I. Uram, jóságodban és nagy irgalmasságodban bizakodva járulok én tehozzád: beteg orvosomhoz, éhező, szomjúhozó az élet forrásához, koldus a mennyei királyhoz, szolga urához, teremtmény teremtőjéhez, elhagyatott kedves vigasztalómhoz.
De hogy történhetik az velem, hogy hozzám jössz?
Ki vagyok én, hogy magadat adod nekem?
Hogy mer a bűnös előtted megjelenni, s te hogy lehetsz olyan nagylelkű, hogy a bűnöshöz betérj?
Te ismered a te szolgádat, tudod, hogy semmi jó sincs benne, amivel ezt kiérdemelné.
Megvallom hát semmi voltomat, hirdetem jóságodat, dicsérem könyörületed, és hálát adok mértéket nem ismerő szeretetedért.
Hiszen magadért teszed ezt, nem az én érdemeimért, hogy jóságod jobban megmutatkozzék előttem, szereteted bővebben rám áradjon, egyszerű kedvességed példája vonzóbb legyen.
Mivel hát neked tetszik ez, és te parancsoltad, hogy így legyen, örömmel fogadom én is nagylelkűségedet, bárcsak bűneim útjába ne álljanak.
Ó nagyon kedves és jóságos Jézus, mekkora tiszteletet, hálaadást s folytonos dicséretet érdemelsz te azért, hogy magamhoz vehetem szent testedet, amelynek méltóságát senki emberfia szavakba nem foglalhatja.
De miről gondolkodom majd szentáldozás közben, amikor Uramhoz járulok, akit érdeme szerint dicsérni képtelen vagyok, s mégis vágyva vágyok magamhoz venni?
Mi jobbról, üdvösségesebbről gondolkodnám, mint arról, hogy magam egészen megalázzam előtted, s rám kiterjedő végtelen jóvoltod magasztaljam.
Dicsérlek téged, én Istenem és nagynak hirdetlek mindörökké, kevésre tartom, s kezed alá vetem magam semmiségemnek mély meggondolásában.
Íme te, a szentek szentje, én pedig tisztátalan bűnös vagyok.
Íme te hozzám hajolsz, pedig arra is méltatlan vagyok, hogy föltekintsek terád.
Íme te jössz hozzám, te óhajtasz velem lenni, te hívsz meg lakomádra.
Te kínálsz mennyei eledellel, etetsz az angyalok kenyerével.
Nem mással, mint önmagaddal, aki mennyből alászállt élő kenyér vagy, és életet adsz az egész világnak.
Íme, honnan árad a szeretet, mekkora nagylelkűség ragyog föl, milyen nagy hálaadás, dicséret illet mindezért!
Ó mily üdvös és hasznos a te elhatározásod, amellyel ezt a szentséget rendelted, mily kedves és víg vendégség ez, amelyen te önmagadat adod eledelül.
Ó milyen csodálatos a te köztünk munkálkodásod, milyen hatalmas a te erőd, milyen tévedhetetlen a te igazságod.
Mert elég volt szólnod, s minden létezni kezdett, s az lett, amit te rendeltél.
Csuda dolog, és méltó hittel fogadnunk, meghaladja az emberi elmét, hogy téged, Uram, Istenem, igaz Isten és igaz ember, a kenyér és a bor kicsinyded színei fogyatkozás nélkül magukba foglalnak, s a téged magához vévőnek eledelévé válsz anélkül, hogy megemésztetnél.
Te, mindenség Ura, aki senkire rá nem szorulsz, e szentség által köztünk akartál lakozni, őrizd meg tisztán szívemet és testemet, hogy vidám és tiszta lelkiismerettel ünnepelhessem minél gyakrabban szent titkaidat, s minden szentáldozás örök üdvösségemet készítse elő, hiszen azért rendelted ezt a szentséget, hogy örök tisztességet szerezzen neked, szeretetednek élő emlékjeleként.
II. Örvendj, én lelkem, és adj hálát Istennek ezért a nagyon nemes ajándékért és különleges vigasztalásért, amelyet neked e siralom völgyében hagyott.
Mert valahányszor ezt a titkot ünnepled, és Krisztus testét magadhoz veszed, mindannyiszor megváltásod művét teljesíted, és Krisztus minden érdemének részese leszel.
Mert Krisztus szeretete sosem kisebbedik, kegyességének mértéke ki nem merül.
Azért lelkednek mindig friss megújulásával kell erre fölkészülnöd, és az üdvösségnek e nagy titkát figyelmes elmélkedéssel át meg át kell gondolnod.
Olyan nagynak, újnak, örvendetesnek kell azt látnod, amikor misét mondasz vagy hallgatsz, mintha Krisztus aznap vált volna először emberré a Szűznek méhébe leszállva, vagy a kereszten függve az emberek üdvéért aznap szenvedett s halt volna meg.