A tanítvány szava:
I. A te mondásaid ezek, Krisztus, örök igazság, bár nem egy alkalommal mondtad el őket, s nem is egy helyütt vannak megírva.
Mivel te mondtad őket, igazak, mindet hálásan, hittel kell fogadnom.
A tiéid ezek a mondatok, mert te fogalmaztad meg őket, de az enyéim is, mert az én üdvösségemért hangzottak el.
Szívesen fogadom el őket a te szádból, hogy minél mélyebben szívembe vésődjenek.
Lelkesítenek engem ezek a nagylelkű, gyöngéd és szerető szavak.
De megrettentenek saját bűneim, és lelkiismeretem tisztátalan volta visszariaszt attól, hogy e nagy titkokhoz járuljak.
Hívogat szavaidnak édessége, de sok-sok vétkem nyomaszt.
Biztatsz, hogy bizalommal járuljak hozzád, ha azt akarom, hogy részem legyen benned, s hogy a halhatatlanságnak táplálékát magamhoz vegyem, ha arra vágyakozom, hogy az örök élet dicsőségére eljussak.
Jöjjetek hozzám, mondod, mindnyájan, akik fáradoztok és meg vagytok terhelve, én új erőt adok nektek.
Milyen édesen és barátságosan hangzik ez a szó az én bűnös fülemnek: hogy te, Uram, Istenem, a szegényt és a szűkölködőt hívogatod szent testednek vételére.
De ki vagyok én, Uram, hogy hozzád járulni merészeljek?
Lám, az egek egei sem képesek befogadni téged, te meg azt mondod, jöjjetek hozzám mindnyájan?
Mit jelent ez a kegyes, nagylelkű leereszkedés?
Ez az oly barátságos hívogatás?
Hogy merjek én közeledni, hisz semmi jót nem látok magamban, ami feljogosítana arra, hogy bátor legyek.
Hogyan vezesselek be az én hajlékomba, hiszen oly gyakran megsértettem jóságos orcádat.
Félnek az angyalok és az arkangyalok, rettegnek előtted a szentek és az igazak, te meg azt mondod, jöjjetek hozzám mindnyájan?
Ha nem te mondanád ezt, Uram, ki hinné, hogy így van?
Ha nem te parancsolnád, ki volna vakmerő odalépni?
Lám, Noé, az igaz férfi száz éven át dolgozott a bárkán, hogy kevesedmagával megmeneküljön, én meg egy óra alatt hogyan készüljek föl arra, hogy kellő tisztelettel fogadjam a világ alkotóját?
Mózes, a te nagy szolgád és kiválasztott barátod meg nem korhadó fából szekrényt készített, s azt színarannyal borította be, abba helyezte el a törvény tábláit.
Én meg, korhadó teremtmény, merjelek téged, a törvény alkotóját és az élet ajándékozóját oly könnyedén magamhoz fogadni?
Salamon, Izrael legbölcsebb királya hét év alatt nagyszerű templomot emelt a te nevednek, és nyolc napig ünnepelte annak fölszentelését, ezer állatot mutatott be békeáldozatnak, úgy helyezte el a szövetség szekrényét harsonaszó és kürtszó közt ünnepélyesen, a számára elkészített helyen.
Hát én, esetlen és szerencsétlen az emberek között hogy vezesselek be téged házamba, mikor egy órát is alig tudok áhítatos imádságban tölteni, ó bárcsak egy fél órát méltón arra szánnék!
II. Ó Istenem, mennyit igyekeztek azok, hogy valamit kedvedre tegyenek, jaj, mily semmi az, amit én teszek, milyen rövid időt töltök azzal, hogy az áldozásra fölkészüljek.
Ritkán vagyok egészen összeszedett, még ritkábban ment minden szétszórtságtól.
Pedig a te Istenségednek üdvösséges jelenlétében semmi oda nem illő gondolatnak nem volna szabad fölötlenie bennem, semmi teremtménnyel nem foglalkozhatnám, mert nem is angyalt, hanem az angyalok urát készülök vendégül látni.
Mégiscsak nagy különbség van a frigyszekrény s az ahhoz tartozó szent tárgyak meg a te szent tested és annak szavakkal ki nem fejezhető ereje közt, ama törvényben előírt s jövőre utaló áldozatok, meg testednek igaz áldozati kenyere közt, amelyben minden ószövetségi áldozat beteljesül.
Hogy nem gerjedek hát föl jobban a te csodálatos jelenlétedre?
Miért nem készülök nagyobb buzgósággal a te szent tested vételére?
Mikor azok a régi szent pátriárkák és próféták, királyok és főemberek egész népükkel együtt oly áhítatos indulattal vettek részt az istentisztelet cselekményében?
III. Dávid király egész erejéből táncolt Isten szövetségének ládája előtt, nem feledve, mennyi jótéteménnyel halmozta el Isten az atyákat, különféle zeneszerszámokat szerkesztett, zsoltárokat szerzett, és megtanította az embereket arra, hogy ujjongva énekeljenek, maga is gyakran énekelt citerakísérettel a Szentlélek kegyelmétől vezetve, tanította Izrael népét arra, hogyan kell egész szívvel Istent dicsérni, bizonyos napokon összhangzó szóval áldani és hirdetni őt.
Ha akkor ilyen nagysodrú volt az áhítat és ilyen eleven az Isten dicsőségéről való megemlékezés, a szövetség szekrénye előtt, mekkora tisztelettel és áhítattal kell nekem s az egész keresztény népnek ünnepet ülnünk a szentség jelenlétében, Krisztus felséges testének vételekor?
IV. Sokan futkosnak mindenfelé, hogy a szentek ereklyéit fölkeressék, csodálkozva hallgatják nagy tetteiket, nézik fönséges templomaikat, csókolgatják selyembe és aranyba takart csontjaikat.
Íme, te magad vagy itt jelen előttem az oltáron, Én Istenem, szentek szentje, emberek teremtője, angyalok ura.
Azoknak látására gyakran a kíváncsiság meg az újdonság ingere hajtja az embereket, alig-alig van belőle hasznuk, javulásuk, kivált ahol csak elsietve, igaz töredelem nélkül végzik a zarándoklást.
Itt pedig, az Oltáriszentségben egészen jelen vagy, én Istenem, ember Krisztus Jézus, itt az üdvösségnek bőséges gyümölcse nyerhető, valahányszor csak méltón és áhítatos figyelemmel magunkhoz veszünk.
Erre pedig nem indít elsietett szándék, sem kíváncsiság vagy élménykeresés, hanem csak a szilárd hit, a figyelmes remény és az őszinte szeretet.
V. Ó világ láthatatlan teremtő Istene, milyen csodálatosan bánsz velünk, milyen gyöngéden és lekötelezően intézed választottad sorsát: hogy magadat nyújtod szentségi eledelül.
Bizony ez meghalad minden értelmet, s különösen vonzza a választottak szívét, fölgerjeszti szerelmét.
Épp a te igazi híveid, akik egész életüket maguk jobbítására szánják, az áhítatnak nagy kegyelmét s a jónak szeretetét ebből a csodálatos szentségből merítik.
VI. Ó mily csodálatos és rejtett a szentségi kegyelem, amelyet csak a Krisztusban hívők ismernek, a hitetlenek pedig s a bűn szolgái meg nem tapasztalhatnak.
Ez a szentség lélekfrissítő kegyelmet ad, megújul általa ellankadt lelki erőnk, s újra osztályrészünk lesz az a lelki szépség, amelyet a bűn megrontott.
Ez a kegyelem néha oly nagy, hogy az áhítat túláradásából nemcsak a lélek ereje elevenedik föl, hanem a gyönge testé is.
VII. Nagyon fájlalni s szégyellni való tehát restségünk, hanyagságunk, hogy nagyobb lelkesedés nem hajt minket Krisztus vételére, pedig benne van az üdvösségre igyekvők minden reménye, érdeme.
Ő a mi megszentelődésünk, megváltásunk, ő az útonlévők vigasztalása, a szentek örökkévaló öröme.
Nagyon fájdalmas dolog azért, hogy sokan alig vetnek ügyet erre az üdvösséges szentségre, mely az egeket örömmel tölti be, és a mindenséget fönntartja.
Jaj, emberi szívnek vaksága, keménysége, hogy lehet jobban nem ügyelni ily kimondhatatlan ajándékra, s a mindennapos vételnek szokása hogy alacsonyodhat figyelmetlenséggé!
Ha ezt az áldott szentséget csak egy helyen szolgáltatnák ki, csak egyetlen pap változtatná át az egész világon, mit gondolsz, mekkora vágy hajtaná arra a helyre, ahhoz, az Isten-papjához az embereket, hogy lássák az isteni titkok ünneplését?
Most sokan pappá lettek, és sok helyütt bemutatják Krisztus áldozatát, hogy annál jobban tündököljön Isten kegyelme és emberekhez hajló szeretete, minél szélesebb körben elterjed a szentáldozás a földkerekségen.
Hála neked jóságos Jézus, örök pásztor, hogy minket, szegény számkivetetteket méltóztatsz testeddel és véreddel táplálni, s ezeknek a szentségeknek vételére saját szádból sürget a biztató szó: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és meg vagytok terhelve, én új erőt adok nektek.