I. Ó boldog otthon: mennyei város!
Ó örökélet egyetlen, véget nem érő napja, amelyre éjszaka sosem borul, hanem mindig a legfőbb igazság sugara világosít meg.
Mindig vidám, mindig bátorságos nap, amelynek állapota sosem fordul az ellenkezőjére.
Ó bár fölvirradt volna ez a nap, és minden elmúlandónak volna vége!
Hiszen tündöklik már: fogyhatatlan fénnyel, ragyogással – a szentek előtt, de a földön zarándoklóknak csak messziről, tükör által.
A mennyei polgárok már tudják, milyen örvendetes nap ez, Évának számkivetésben élő fiai pedig siratják, milyen keserves és csüggesztő ez a földi élet.
A földi élet napjai kevés számúak és gonoszak, fájdalom és szűkölködés a jellemzőjük.
Azokban az embert ezer bűn beszennyezi, ezerféle szenvedély háborgatja; ezernyi félelem bénítja, ezer meg ezer gond megosztja, sokfelé ágazó kíváncsiság szétszórja, sok hiúság rabbá teszi, sok tévedés elzárja előle a kilátást, sok munka őrli, kísértés görnyeszti, gyönyör lankasztja, ínség hervasztja.
Ó, mikor lesz vége mind e rossznak, mikor szabadulok meg a vétkek nyomorúságos rabságából?
Mikor lesz az, Uram, hogy már egyedül csak te jársz az eszemben, s teljesen benned örvendezem?
Mikor omlik le körülem minden akadály, mikor szabadulok meg test és lélek minden koloncától?
Mikor köszönt rám a szilárd, meg nem zavarható és biztonságos béke, az a benn és künn egyformán nyugalmat teremtő, az a mindenfelől erős?
Áldott Jézus, mikor jutok a te látásodra, mikor szemlélhetem a te országodnak dicsőségét, mikor leszel nekem mindenben mindenem?
Ó mikor fogadsz magadhoz a te országodba, amelyet öröktől fogva elkészítettél azoknak, akiket szeretsz?
Most magamra hagytál: ellenséges földön, szegényen, számkivetetten.
Itt mindennapos a küzdelem, folytonos kárvallás az élet.
II. Vigasztalj meg számkivetettségemben, enyhítsd fájdalmamat, mert hozzád sóhajt minden vágyakozásom.
Hisz csak teher nekem minden, amit evilág vigasztalásomra fölkínál.
Vágyva vágyom arra, hogy veled igazán és boldogan egyesüljek, de nem tudlak megragadni.
Osztályrészemnek választom, hogy ahhoz ragaszkodjam, ami mennyei, mégis földhöz nyom mindenféle evilági ügy, meg nem fékezett ösztönös hajlandóság.
Azt kívánom, hogy lélekkel mindennek fölébe nőjek, tetszik, nem tetszik, mégis sokszor alul maradok – test törvénye szerint.
Így viaskodom, én szerencsétlen ember önmagammal, és magamnak terhe lettem, mert lelkem fölfelé vágyakozik, testem meg lefelé tart.
Ó, mit kínlódom magamban, míg lelkemben a mennyei igazságokat forgatom, s a test rendetlensége imádságomban egykettőre megzavar.
Én Istenem, ne távozzál el tőlem, haragodban el ne hagyd a te szolgádat.
Sújtsd el tündöklő villámodat, és szórd szét ezeket: lődd ki nyilaidat, hogy az ellenség minden zavaró képe elfoszoljon.
Gyűjtsd magadhoz egész érdeklődésemet, add, hogy elfeledjek minden evilági dolgot, segíts, hogy a vétkeknek elmémbe kapaszkodó elképzelését gyorsan elutasítsam, megutáljam.
Jöjj, segíts meg, örök Igazság, hogy semmi hívság meg ne tántorítson, lépj be hozzám, gyöngéden, hatalmasan, és orcád elől fusson el minden, ami tisztátalan.
Bocsáss is meg nekem, nézd el irgalmasan, hogy imádkozás közben annyiszor másra gondolok, nem terád.
Mert őszintén megvallom, hogy többnyire nagyon szétszórt vagyok.
Igen sokszor nem ott vagyok, ahol test szerint állok vagy ülök, inkább ott, ahová gondolataim elragadnak.
Én ott vagyok, ahol eszem jár, eszem meg többnyire ott jár, ahol az van, amit szeretek.
Gyakran eszembe ötlik, ami természet szerint örömömre van, aminek használata gyönyörűséget szerez.
Hiszen kimondtad kereken, örök Igazság: Ahol a kincsed, ott a szíved is.
Ha a mennyországot szeretem, szívesen forgatom elmémben a mennyei dolgokat.
Ha a világot szeretem, a világi szerencsén örvendezem, és szomorkodom a benne adódó viszontagságokon.
Ha a testet szeretem, képzeletemben gyakran járnak a testi örömök.
Ha a lelket szeretem, abban lelem boldogságomat, hogy a lelki dolgokon elmélkedjem.
Mert amit csak szeretek, arról szívesen beszélek, hallok, s az efféléknek képét örömest viszem haza magammal.
De boldog az az ember, aki a te kedvedért, Uram, elköszön minden teremtménytől, erőszakot vesz a természeten, és a test érzéki kívánságait a lélek buzgóságával keresztre feszíti, hogy eszmélése felhőtlen legyen, és neked tiszta imádsággal áldozzon, méltón az angyalok kórusában való részesedésre, mert magában s maga körül mindent eltüntetett, ami földi.