A tanítvány szava:
I. Ó, édes Uram, Jézus, milyen nagy öröme van annak a léleknek, amely vendégségedben veled lakomát ül, s ott nem más ételt nyújtasz neki, hanem magadat adod nagy szerelemmel, aki után szívének minden kívánságával kívánkozik.
Nekem is mily nagy örömöm lehetne, hogy a te jelenlétedben igaz indulattal könnyekre fakadjak, és a jámbor Magdolnával együtt könnyeimmel öntözzem lábadat.
De hol marad ez az áhítat?
Hol a könnyeknek bő kiáradása?
Bizony színed előtt s angyalaid szent környezetében szívemnek egészen lángba kellene borulnia, az örömtől sírnom kellene.
Mert valóban jelen vagy ebben a szentségben.
Bár kenyér és bor színe mögött, hiszen hogy saját, isteni ragyogásodban szemléljelek, azt el sem bírná a szemem, s még az egész világ is megsemmisülne a te fölséges dicsőségednek villámfényű megjelenésében.
Gyarlóságomhoz igazodol hát, mikor a szentségi színek mögé rejtezel.
Enyém valóban s imádom is, amit az angyalok imádnak a mennyben, de én most még csak hitben ragadom meg, ők színről színre látják, fátyol nélkül.
Nekem meg kell elégednem az igaz hit világosságával, abban kell járnom, míg föl nem virrad az örök fényesség hajnala, és el nem tűnnek a jelek árnyai.
Amikor pedig eljön az, ami tökéletes, nem élünk többé szentségekkel, mert a szentek a mennyei dicsőségben nem szorulnak rá a szentségi orvosságra, hiszen végeszakadatlan örvendenek Isten színe előtt, színről színre látják az Ő dicsőségét, átalakulnak abban a magát sokszorozó tündöklésben, amely Isten mélységeiből előragyog, és úgy birtokolják boldogan Istennek testté lett Igéjét, amint volt kezdetben s megmarad mindörökké.
Eszembe idézem ezeket a csodálatos igazságokat, és még a lelki vigasztalás is csak unalmamra van, mert míg takaratlan, maga dicsőségében nem látom az én Istenemet, semmit sem ér nekem, amit a világban látok és hallok.
Te tanúsítod, Istenem, hogy semmi sem vigasztalhat meg engem, semmi teremtett dolog meg nem nyugtathat, csak te, én Istenem, akit vágyva vágyok örökké szemlélni.
De ez meg lehetetlen ebben a halandó életben, azért nagy türelemre kell fognom magam, s minden vágyakozásommal együtt kezedbe kell tennem lelkemet.
Hiszen a szentek is, Uram, akik már veled együtt ujjonganak a mennyben, míg éltek, nagy türelemmel várták dicsőséged napjának fölvirradását.
Amit ők hittek, azt hiszem én is, amit ők reméltek, azt remélem, ahová ők elérkeztek, bízva bízom, hogy kegyelmeddel én is eljutok oda.
Közben pedig hitben élek a szentek példájából erőt merítve, s kezem ügyében lesznek a szent könyvek is vigasztalásul s életem tükreként, mindezeken túl pedig a te szent tested különös orvosságként és oltalomként.
II. Mert úgy érzem, hogy ebben az életben két dologra igen-igen nagy szükségem van, s ezek nélkül elviselhetetlen volna számomra ez a keserves élet.
E testnek börtönébe zárva – megvallom – kettő nélkül nem élhetek: az egyik az étel, a másik a világosság.
Nyújtod hát nekem, erőtlennek testedet lelkem és testem táplálására, és világosságot adsz utamra: szent igédet.
E kettő nélkül jól élni képtelen volnék, mert Isten szava világosság az én lelkemnek, az Oltáriszentség pedig életadó kenyér.
Azért ezt a kettőt két asztalnak is lehetne mondani, amelyek a kincsesházban, a templomban vannak elhelyezve.
Egyik a szent oltár asztala, azon a szent kenyér, Krisztus drága teste, másik az isteni törvényé, amely a szent tanítást tartalmazza, igaz hitre nevel, és biztos lépéssel elvezet a kárpiton túlra, a szentek szentjébe.
III. Hála neked, Uram Jézus, örök világosság tündöklése a szent tanítás asztaláért, amelyet nekünk prófétáid és apostolaid meg más tanítók által megterítettél.
Hála neked, emberek Teremtő és Megváltó Istene, aki hogy fényességedet az egész világ előtt kinyilvánítsad, nagy lakomát rendeztél, amelyen nem a jövendők-jele bárányt, hanem saját testedet és véredet szolgáltad föl eledelül, s szent asztaltársaságoddal minden hívő embert megörvendeztettél, üdvösségszerző kelyheddel megmámorosítottál, mert hiszen abban benne van a paradicsomnak minden gyönyörűsége, úgy hogy velünk lakomáznak a szent angyalok is sokszoros örömmel.
IV. Ó milyen nagyszerű és tiszteletre méltó a papok hivatása, akiknek megadatott, hogy a dicsőség urát szent igékkel az oltárra idézzék, ajkukkal áldják, kezükbe fogják, szájukkal vegyék és másoknak is osztogassák.
Ó milyen tisztának kell lenniük azoknak a kezeknek, mekkora ártatlanság illik a papnak szájához, szentség a testéhez, tündöklő ragyogás a szívéhez, ha annyiszor hajlékot vesz benne a tisztaságnak szerzője.
A pap szájából nem szabad másnak erednie, mint szent, tisztességes és hasznos szónak, ha oly gyakran veszi az Oltáriszentséget.
Kell, hogy a szeme nyílt és szemérmes legyen, hiszen Krisztus testét szokta szemlélni.
A keze tiszta, égre emelkedő, mert az ég és föld Teremtőjét szokta megfogni vele.
A papokhoz külön figyelmeztetéssel fordul a törvény: Szentek legyetek, mert szent vagyok én, Uratok, Istenetek.
Segítsen minket, mindenható Isten, a te kegyelmed, hogy ha már a papi hivatást vállaltuk, legyen erőnk ahhoz, hogy méltón és áhítatosan szolgáljunk téged teljes tisztaságban és jó lelkiismerettel.
Ha pedig nem tudunk olyan ártatlan életet élni, mint kellene, legalább azt add, hogy méltóképpen megsirassuk a rosszat, amit elkövettünk, s attól fogva alázatos lélekkel és elszánt jószándékkal szolgáljunk neked.