I. Fiam, drága dolog az én kegyelmem, nem vegyül olyasmivel, ami idegen tőle, sem földi vigasztalással.
El kell hát utasítanod mindent, ami a kegyelem útjába akadályt vet, ha azt kívánod, hogy az beléd áradjon.
Keress magadnak rejtekhelyet, szeresd az egyedüllétet, senkinek vigasztaló beszéde után ne kívánkozz, inkább Istenhez fordulj áhítatos imádsággal, hogy lelked töredelmes, lelkiismereted tiszta legyen.
Az egész világot vedd semmibe, minden külső tevékenységnél többre becsüld, ha Istennel foglalatoskodol.
Mert képtelenség, hogy velem törődj, és ugyanakkor örömödet leld a múlandó dolgokban is.
El kell távolodnod attól, ami ismerős és kedves neked, meg kell fosztanod lelkedet minden evilági vigasztalástól.
Erre kér Szent Péter apostol is, hogy Krisztus hívő népe jövevénynek és zarándoknak tekintse magát itt e földön.
Ó mekkora bizakodás lesz abban a haldoklóban, akit semmi földi vonzalom nem köt evilághoz.
De hogy ennyire független legyen mindentől a szíved, nem igényli még a lomha lélek, nem is ismeri a földhöz tapadt ember a belső ember szabadságát.
Ha azonban valóban arra törekszel, hogy lelki ember váljék belőled, le kell mondanod arról is, ami távol van tőled, arról is, ami közeledben van, és senkitől nem kell jobban óvakodnod, mint önmagadtól.
Ha önmagadat teljesen legyőzöd, minden máson már könnyebben diadalt veszel.
Az igazi győzelem az, hogy önmagadon diadalmaskodjál.
Mert aki önmagával bír úgy, hogy érzéki természete eszének, esze pedig mindenben nekem engedelmeskedik, az valóban legyőzte önmagát és ura a világnak.
II. Ha azon igyekszel, hogy erre a csúcsra fölhágj, keményen neki kell vágnod, és a fejszét a gyökérre kell vetned, hogy kiszaggasd és kitörd azt a rejtett rendetlen hajlandóságot, amely magadhoz és saját anyagi hasznodhoz húz.
Majd minden, amit gyökeresen le kell győznöd, abból a vétekből származik, hogy az ember önmagát igen rendetlenül szereti.
Ahol ezt a hibát legyőzik, kiküszöbölik, nyomban nagy békesség és nyugalom támad.
De mivel kevesen fáradoznak azon, hogy tökéletesen meghaljanak maguknak, s önmaguk igazi elhagyására sem törekszenek, azért aztán legtöbben maradnak önmaguk rabjai, és képtelenek lélekben önmaguk fölé nőni.
Aki azonban vágyódik arra, hogy velem szabadon járjon-keljen, annak halálra kell szánnia minden hiábavaló és rendetlen kívánságát, s az semmi teremtményhez önző szeretettel vágyakozva nem ragaszkodhatik.